A mágia eszközei: a tánc, a zene, képkészítés, bábu és szoborkészítés, cselekvéssor lejátszása, átok- és áldásmondás.
A mágikus (varázslatos) gondolkodás az emberiség legrégebbi gondolkodásmódja, megjelennek benne a vallási elképzelések csírái.
Alapja az, hogy az ősi ember számára megmagyarázhatatlanok voltak a világ törvényei, ezért a természeti jelenségek mögé szellemeket, földöntúli lényeket képzelt, amelyek a dolgokat működtetik.
Már a paleolitikum felső szakaszában megjelent ez a gondolkodás, az ősi emberek világa immanens evilági szférára, és transzcendens túlvilági, természetfölötti világra tagozódott.
Hitük szerint transzcendens világ erői segítették, vagy gátolták őket, tehát jó és rossz természetfölötti erőkben hittek.
Ősemberleletek 60.000 évvel ezelőtti mágikus kultúrát feltételeznek, de ha az őskor körüli bizonytalanság ezt megkérdőjelezi, annyi bizonyos, hogy a Neander-völgyi ősember Kr. e. 35.000 évvel már végzett mágikus temetkezési szertartásokat.
Az ősi ember célja az volt, hogy saját érdekében a transzcendens szféra befolyásolására, manipulálására törekedjen. Ezért mágikus rítussal, szertartással mutatta meg a szellemeknek amit szeretne, a tánc, az ének, a zene segítségével. A mágia a félelem leküzdésének, vagy semlegesítésének módja is volt. A mágia hit, és cselekedet egyben.
A mágikus rítus (szertartás) szent térben és szent időben játszódik, tehát nem a hétköznapi cselekvések színhelyén, és ünnepi, vagyis nem a hétköznapi időben.
A varázslás (mágikus cselekedet) technikája az utánzás, az események modellezése, a kívánt történések eljátszása. Ennek a gondolkodásnak az eredete az, hogy az evilági, és túlvilági jelenségek között hasonlóságot (analógiát) tételeztek fel.